Gelléri Endre

1930 őszén kezdte közölni regényét a Magyar Hírlap, könyv alakban 1931-ben jelent meg, a Pantheon sorozatában, Kassák és Márai modern regényei mellett. Realizmus és ábránd sajátos övezete ez. A mosoda agyonhajszolt nőrabszolgáinak, illetve a basáskodó művezetőnek „kegyetlenül valós” rajzába otthonosan illeszkednek be az olyan, szinte mesebeli figurák, mint Angelov, a megaláztatás elől a halálba menekvő kelmefestő, vagy Tir, a nagyszívű és gyermeklelkű fűtő, aki Kínába készül, harcolni a forradalomért… Legendás a befejezés is: a tőkés iszonyatos bűnhődése iszonyatos bűneiért.

Gelléri novelláiban ugyanis mindig az a világ tárul elénk színes csillogással, érzékletességében is látomásszerűen, ahol éppen dolgozik. Formai vagy módszerbeli fejlődést alig-alig fedezhetünk fel műveiben. Huszonnégy-huszonöt éves korára birtokában van már kifejezőeszközei teljességének. És habár úgyszólván napról napra műveltebb lesz, mondanivalója sehogyan sem következik tárgyi ismereteiből. A gyermekkori emlékek és a pillanatnyi életforma napi benyomásai, alakjai, helyzetei - ezek változnak nála novellákká. A mélységes részvéten és emberszereteten kívül semmiféle filozófiát vagy elméletileg végiggondolt világnézetet nem lehet kihámozni belőlük, noha írójuk rendkívül nagy filozófiai, természet- és társadalomtudományi műveltséget szerzett. Alaposan jártas a világ- és a hazai történelemben, de egész életművében nincs egyetlen történelmi tárgyú elbeszélés. 

Gelléri Andor Endre vérbeli elbeszélő. Élesen elválik a háború utáni magyar irodalom népes epikus-csoportjától. Vasko­san plasztikus naturalizmusa fölött izgató, különös módon libegnek a tündérmesék álom­fényei, keményen vésett témáinak tárgyiasságán rejtélyes líra bugyog. A rutin virágkorában - naivul és igézően - barbár frisseséggel ragyogó művészi szerszámokat teremtett, s kiformált egy tökéletesen egyéni, újszerű epiko-lirikus attitüdöt. Remekeit novellái közt lelni; e műfaj történetében szines szerep várja. Figuráit a külváros kispolgáriasodó proletárjai közül emeli napvilágra, meleg, valóságos élmények erős füszerével táplálva irói képzeletét.

A kötet Gelléri Andor Endre legszebb, legemlékezetesebb novelláit tartalmazza, olyasféleképpen, ahogy maga az író tervezte egyszer: mintha „nagy távolságokban”, novelláról novellára haladva egész „életregényt” szövögetett volna „sok letörés árán”, de „a teljes kifutás boldog fáradalmát” áhítva; ahogy az első, gyermekien őszinte, naiv és lázas vallomásoktól eljutott – a harmincas évek nagy ciklusán át – kései, ragyogóra csiszolt „szonátáinak” üveghangjáig: az egymással feleselő életképek, költői látomások, abszurd helyzetek varázslatos homályáig, amelyek mögött hányatott életének megrázó eseményei húzódnak meg.

Barlangi Miska dél óta volt házas. Karján vitte nejét: Szlucsák Máriát, aki folyton nevetgélt. Körülötte két-három becsippentett ember volt a nászkíséret. Az egyik: órás, akit jó apja ezzel adott át púpos mesterének: - Mivel csak egy lába van a fiúnak, gondoltam jó lesz órásnak... Aztán Hrunyák, a néhai hentes és kolbászos ember. Végül is Panni néni, a közismert pirosorrú mosónő.

Hárman vagyunk a műhelyben inasok - Lajos, Zsiga meg én. Egész nap pöfög a hasas benzinmotor; az esztergakések alatt tiszta rézáru forog: aranypor födi tőle szerszámjainkat. Félórás ebédidő van: se enni, se pihenni nem elég. S olajíz szállong a levegőben és olajos a kezünk is: ha megfogjuk a kenyeret - bepiszkolódik ujjainktól. Hárman vagyunk inasok: három sovány gebe. Sehova nem járunk egész héten; nyár van - nincs tanonciskola, ahonnan el lehetne lógni az ingyenuszodába. Csak ez a sok rézmunka van, reggel héttől este tízig.